Orbán Viktor gyászbeszéde Erdélyi Géza, a Szlovákiai Keresztyén Református Egyház korábbi püspökének temetésén

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Főtiszteletű Püspök Urak! Kedves Testvérek!

Nehéz szívvel állunk itt, Erdélyi Géza püspök urunk ravatala mellett. Fáj a személyes veszteség. Mindig fáj. Minél közelebb állt hozzánk valaki, annál jobban fáj. És Erdélyi Géza püspök úr közel állt hozzánk. De itt másról is szó van. Életünk biztonságához szükség van olyan emberekre, akikben és akiknek kiállásában mindig biztos lehetsz. Akkor is, ha elsodorja mellőled az élet, akkor is, ha már régen váltottatok szót egymással. Tudhatod, hogy ott, valahol a Felvidéken, Rimaszombat városában, a Sídlisko Rimava utcában van egy ember, aki, ha bajban vagy, megsegít, ha elbizonytalanodsz, megerősít, ha fogytán az erőd, megtámaszt, ha elrontottad, megvigasztal. Vannak emberek, akiket a Gondviselés arra jelöl ki, hogy mindezt ne csak egyikünknek vagy másikunknak nyújtsák, hanem mindenkinek. Akik nemcsak pásztorok, hanem oszlopemberek is, akikre egy egész közösség boltozata támaszkodhat. Erdélyi Géza püspök úr ilyen ember volt. Ezért a veszteség mindannyiunké: a református egyházé, a felvidéki magyarságé és az egész magyar nemzeté. Nehéz időkben, a rendszerváltozás viharai közepette állt a felvidéki magyar reformátusok élére. Olyan időben kellett vezetnie, amikor a felvidéki magyarságnak újra meg kellett tanulnia felemelt fejjel járni a kommunista rendszer embertelen dekrétumai és az évtizedes elnémíttatás után. Amikor nemcsak templomokat és iskolákat, hanem öntudatot, önbecsülést, önbizalmat is vissza kellett szerezni. Hogy egyszer megint úgy lehessen, ahogy régen volt. Azért dolgozott, hogy a felvidéki magyarok ismét otthonukra találjanak a szülőföldjükön, hogy anyanyelvükön beszélhessenek, tanulhassanak, imádkozhassanak. Ma már jól látjuk: az ő munkája nélkül nem jöhetett volna létre az a talapzat sem, amelyre 2010 után építkeztünk. A magyar reformátusság hosszú történetében voltak nagy idők, és voltak nehéz pillanatok. Erdélyi Géza püspök úr azok közé tartozott, akik a szorongattatásban mutatták meg nagyságukat. A próbák idején is megmaradt Isten és a magyarság szolgájának. Abba a nagy láncolatba illeszthető, amelynek tagjai - Bethlen Gábortól Ravasz Lászlóig - mindig tudták: a hit dolga egyben a nemzet dolga is. Ahogy végre a magyar Alaptörvény is kinyilvánítja: "Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét."

Tisztelt Gyászolók!

Most, beszéd közben is itt van előttem a tekintete. Aki távolról ismerte, egy szelíd, jámbor és kedves férfit láthatott. Halk szavú volt, a békesség embere, akiből nyugalom áradt. De aki jobban figyelt, hamar megérezte, hogy ez a szelídség nem gyengeség, hanem fegyelmezett erő. Mint a bazalt: sima tapintású, de törhetetlen. Rendíthetetlen volt. Ha a magyarság vagy az egyház igazságáról volt szó, nem ismert megalkuvást. Tudta, hogy a pásztorbot nemcsak támaszkodásra való, de arra is, hogy megvédje vele a nyájat a farkasoktól. Ez a csendes, acélos tartás volt az, ami tekintélyt parancsolt barátok és ellenfelek között egyaránt. Hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy azok közé tartozhattam, akik nemcsak az egyházszervező püspököt tisztelhették benne, hanem a tudós embert is. Levelezésben álltunk. Megosztotta velem gondolatait magyarságról, keresztyénségről és Európáról. Egyetértettünk, miszerint hamis tantétel, hogy az Isten dolgai csak az egyházra, a világ dolgai pedig csak a politikára tartoznának. Ellenfeleink naponta beszélnek az egyház és az állam szétválasztásáról, de mi jól tudjuk, hogy ezen valójában a kereszténységnek a közéletből való száműzését értik, Isten kivonását a történelemből és a magyarság megmaradásának nagy eposzából. Mintha csupán a vakszerencse műve lenne, hogy ezer év után is itt élünk, magyarul és keresztényként, Európa közepén. Erdélyi Géza tudta és hirdette: a nemzeteknek is van küldetésük. Azt is tudta, ez a nagy vízválasztó. Filozófiai, politikai vízválasztó, amely el- és kiválasztja Isten szolgái közül azokat, akik a keresztyénséget és a nemzetet, Jézus Krisztust és a haza ügyeit egységben látják, értik és művelik. A magyar küldetés elválaszthatatlan keresztény mivoltunktól. Ahogy a magyar alkotmány fogalmaz, bölcsen kikerülve a szétválasztás ravasz liberális csapdáját: állam és egyház különváltan működnek. A célok lehetnek közösek, az államot vezető kormány hitvallása szerint, de az eszközök, a módszerek, az útvonalak mindig különbözőek. Ahogy egyik püspökünk ajánlotta: "szelíden kell győzni, mint a szél." S valóban, a lelkipásztor, a lelki vezető, a püspök szelíden győz. Meggyőzi az eltévedt bárányt, szembeszáll a gonosszal, legyőzi önmagában az elbizonytalanodást - és mindig lelki fegyverekkel. Nekünk, a közélet ketrecharcosainak ez nem mindig adatik meg. Gyakran ellenszélben haladunk, és viharban építkezünk. A szelídség nem mindig célravezető. Gyakorta keménységre, sőt néha még könyörtelenségre is szükségünk van. Saját magunkkal szemben is. De tudnunk kell, hogy a magyarok jövője nem épülhet a politika kíméletlenségére, a közéleti harcok érzéketlenségére, sőt még az észérvek nyers igazságára sem. A nemzeti közösségnek még a legkiélezettebb időszakokban is, sőt leginkább akkor a szelíd emberek kiegyensúlyozó lelkületére van szüksége. Akik a pillanat indulatai közepette is arra emlékeztetnek bennünket, hogy a nemzet jövőjét csak szeretetre, Jézus Krisztus példájára építhetjük. Erdélyi Géza püspök úr szelíd erejére szüksége volt egyházának, szüksége volt nemzetének, és szükségünk van és lesz rá mindannyiunknak.

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

2005 tavaszán Magyarország állami kitüntetést adományozott Püspök úrnak a magyarságért végzett szolgálataiért. A történelem azonban úgy hozta, hogy átadására a december 5-ei népszavazás után került volna sor. Ez volt az a népszavazás, amiben a baloldali kormány a határon túli magyarok ellen fordult. Erdélyi Géza nem vette át a kitüntetést a miniszterelnöktől. Mikor megkérdezték tőle, miért döntött így, azt felelte: nagyon örül a Magyarországtól kapott kitüntetésnek, és átvenné ő bárkitől, de - idézem - "utána hogyan néznék a hívek szemébe?" Ilyen egyszerűen. Kertelés nélkül és fellebbezhetetlenül. Ebben az egyetlen mondatban benne van az egész élete. Nem a dicsőség. Nem a protokoll. Nem a politikai széljárás. Nem a pillanatnyi érdek. Csak egyetlen zsinórmérték: a hívek tekintete. A közösség bizalma. Az Isten előtti egyenes megállás. Az a természetes, magától értetődő, feltétlen hűség, amely nélkül nemzet nem maradhat meg. Itt állok, másként nem tehetek. Ki tudja, hány száz év óta tartja meg a magyarokat az Erdélyi Gézák hosszú sorának hitvallása? A Magyar Örökség Díj átvételekor azt mondta: "Sokféle elnyomásban volt részünk, mindig széllel szemben kellett haladnunk, de most üzenem minden fiatalnak, hogy megéri, mert így maradhat igazán önmagához hű az ember, és így maradhat talpon."

Tisztelt Gyászolók!

A Szentírás azt tanítja: az igaz ember életét nem zárja le a földi búcsú. Az Úr előtt nincs elmúlás, csak hazatalálás. Mi most fájdalommal engedjük el Püspök urat, de tudjuk: aki életét Isten kezébe tette, azt a kéz át is emeli az örök világosságba. Ezért a mai nap nem csupán veszteség, hanem beteljesedés is: Püspök urunk a jó harcot megharcolta, futását elvégezte, hitét megtartotta. Köszönjük, hogy prédikációiddal tanítottad, életeddel pedig bizonyítottad, hogy a hit nem fájdalomcsillapító, hanem tartás. Hogy magyarnak lenni nem választás, hanem küldetés, amelyet leginkább Isten tenyerén élve teljesíthetsz be. Most, amikor végső nyughelyére kísérjük, tudjuk: egy örökséget kell átvennünk. Tudjuk, hogy nem zárhatjuk ládába. Olyan örökség ez, amit mindig magunknál kell tartanunk, és leginkább a szívünkön kellene hordanunk - hogy Téged követve mi is egyszerre legyünk szelídek és hajlíthatatlanok, és szelíden győzzünk, mint a szél.

Kedves Géza bátyám, megpróbáljuk. Püspök úr, köszönjük a szolgálatot! Megtiszteltetés volt együtt harcolni Veled. Nyugodj békében!

Soli Deo gloria!